Négyszöglet – Budapest 2019

Színekből és formákból rendszert alkotó kódrendszer

A sorozat összetartozást jelző szimbolika. Színekből és formákból rendszert alkotó kódrendszere, városunkat az irodalmán keresztül rajzolja meg. Itt élünk, városunk régi s új történetei itt hagynak nyomot Budapest négyszögletében. Alapszínek és színterek, vonalak, metszéspontok: ez a mi geometriánk.

Képes Gábor – muzeológus – írása a kiállításról

Forrai mester egyéni társasjátékot játszik írókkal és olvasókkal. Évek óta így van ez – és egyre izgalmasabb útvesztőkbe kíséri a játékosokat: akiket a szépirodalom világából a képzőművészetbe dob át. A kocka el van vetve. A játék kellékei fehér négyszögek, alapszínek, lírai kresztáblák, kortársunk konok ikonjai.

Most itt vagyunk egy térben, színek, idomok között. Figyelni ildomos: megérteni a költői rendszert, amely akkor jó, ha egyszerű: ha már nem csupaszítható tovább, mégis teljes pompájában ragyog. Ha már minden csak pár vonás, de skiccnél szabályosabb, ércnél maradandóbb. Nem kell túlbonyolítani, a cél a befogadás maga.

A játékszabályokat már 2016-ban kidolgozta, a Lengyel Intézetben rendezett Négyszöglet kiállításon. Ott egy régiót jelölt ki játéktérnek, a V4 országokat. A Négyszöglet összetartozást jelző szimbóluma ott született meg – és a városokhoz és lakóikhoz kapcsolódó színkódok is. Varsó, Prága, Pozsony, Budapest. Négy város, négy szín, egy metszet. Négy ország négy városának négyszögesítése, közös halmaza.

Most a négyből egyre koncentrál. A Négyszöglet – Budapest a saját otthonát mutatja be kedvenc irodalmi művein keresztül. Kódolattal közelít irodalomhoz kánonon innen és túl: a szerzők közül kortársat, klasszikust és csak kisebb csoportok által kedvelt elfeledettet egyaránt kiválaszt. Érdeklődése a szerelmesé, aki Pestként vágyik Buda lankáira vagy Budaként a testi Pestre. Az írásművekben e szerelmes várost keresi, a szövegek elevenségében a szerzők új világokat teremtő vágyakozását éli újra, míg a szóból színt, a költői képből formát készít. Pillanatképet a halhatatlanból.

Azt hihetnénk, gyorsan olvas, lapoz, mohón keresi a színeket vagy hagyja, hogy megtalálják – valójában nagyon alapos, lebontja a szerkezetet, mígnem ott marad az a két-három szónyi idézet, melyre szüksége van.

Hogy csinálna egy versből Polaroid-fotót egy konstruktivista festő? Akkora képzavar, hogy tökéletes rend lesz belőle.

Forrai Ferenc az elvonatkoztatás mestere. Megdöbbentő szigorral válogat, vetkőztet, s ami marad: minden mű egy elem a rendszerében. Budapestről ilyen emberségesen még sosem meséltek színes korongok, lebegő téglalapok. Alapoktól kezdi, a lapoktól – és oda is jut vissza.

Egyéni játék ez, s nemcsak a tipografikus tudása kell hozzá, hanem némi szemtelenség is. Művek, melyeknek elképesztő bonyolultságú rétegei sejlenek fel az olvasó előtt, nála jámbor körök, szép vonások. Nem tisztel senkit és semmit – csak az érzéseket, a szerelmet, az otthont. A szerzők előtt így tiszteleg.


Képes Gábor

.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

.